2017. szeptember 10.

Károlyi Gáspár

Előadás reformátorokról

Károlyi Gáspár, az „istenes vén ember” [i] (1530-1596) A kortársak is „istenes vén embernek” nevezték Károlyi Gáspárt, akinek eredeti családi neve Radics vagy Radicsics volt. Származásáról igen kevés adat maradt fenn, de bizonyosnak vehető, hogy a család, legalábbis apai ágon, délszláv ősökre tekintett vissza. A Radicsok egyszerű mezővárosi polgárok voltak, akik valamikor a 15. század folyamán vagy talán a 16. század elején telepedtek le Erdélyben. Az 1530-ban Nagykárolyban született Gáspár gyermekkora idején még szintén ezt a családnevet viselte, de később, művelt kortársaihoz hasonlóan, a szülőhelye iránti tisztelet jeléül új nevet választott magának. Így lett Carolus Gasparus (Caspar Caroli), avagy magyarosított formában Károlyi Gáspár. Ne lepődjünk meg azon, hogy a régi forrásokban még a Károli névvel találkozhatunk, hiszen ez természetes átírása volt a latinos névváltozatnak. A 19. század végi kutatások azonban egyértelműen rávilágítottak arra a tényre, hogy az eredeti kiejtésnek is az „ly”-os írásmód felel meg inkább, így ma már a nyelvészet és az irodalomtudomány ezt az átiratot és kiejtést ismeri el helyesnek, de a református szóhasználatban mégis az archaikus formát őrizzük. Az első biztos, értékelhető adat Károlyi fiatalkoráról és tanulmányairól 1556-ból származik: ekkor iratkozott be a világnézetét élete végéig meghatározó wittenbergi egyetemre. Történelemszemléletének alakulásában különösen Melanchton előadásai játszottak kulcsszerepet, s az itt tanultakat elemi erővel fogalmazta meg később, a Két könyv című művében. Nincs pontos adatunk arról, hogy Károlyi mennyi ideig tartózkodott Wittenbergben, de a források alapján bizonyos, hogy 1562 tavaszán már Magyarországon volt, 1563 végétől pedig Gönc első papjaként tevékenykedett. Gönc mint mezőváros akkoriban igen jelentős települése volt Felső-Magyarországnak. Lakosságát eredetileg a korábban ide zarándokolt német telepesek leszármazottai alkották, de a 16. század közepére a település jócskán elmagyarosodott. Gönc fontos állomása volt a korszak nagy egyházszervező és hitvitázó zsinatainak. 1566 januárjában itt ültek össze a Tiszán inneni esperességek képviselői, hogy egy törvénykönyv elfogadásával szentesítsék a helvét irány itteni meggyökerezését, de ezen a zsinaton folyt az egyik legádázabb hitvita is az antitrinitáriusok ellen. A vita során a református álláspontot igen nagy következetességgel maga Károlyi juttatta kifejezésre, aki ebben az évben már kassavölgyi esperes volt. Az antitrinitárius irány mint rivális mozgalom erőteljesen visszaszorult a térségben. Ugyanez állt a régi hitre, a katolicizmusra nézve is, amelyhez a század utolsó harmadára a lakosság alig tíz százaléka tartozott hazánkban. Átmenetileg szüneteltek a nagyobb hadjáratok, és az ellenreformáció kezdeti lépései is eredménytelenek voltak. Mindez kedvezett az első teljes magyar nyelvű Bibliafordítás megszületésének. Károlyi előtt e nemes célkitűzés sokak fejében megfogant már – 1533-tól sorra láttak napvilágot a Szentírás részleges fordításai –, ám az igazán nagy műre még várni kellett. A Huszita Biblia a legrégebbi ismert magyar nyelvű Szentírás-fordítás. Az Ószövetség tizennyolc könyve és a négy evangélium maradt fenn belőle. Pécsi Tamás kamonci oltáros pap és Újlaki Bálint belcsényi plébános, a fordítás készítői a prágai egyetemen tanultak 1399–1411 között. Ott ismerték meg Husz János tanításait. Marchiai Jakab ferences inkvizítor elől Moldvába menekültek, itt készítették el Bibliafordításukat 1436–1439 között. A huszitizmus korabeli befolyását jól tükrözi az Aeneas Silvius Piccolomini kardinálisnak (a későbbi II. Pius pápa) tulajdonított megjegyzés, mely szerint „bármely huszita nő jobban olvas, mint egy olasz pap”. Először Komjáti Benedek adta ki Pál apostol leveleit magyar nyelven 1533-ban, majd három esztendővel később Pesti Gábor jelentette meg a négy evangéliumot. Az első magyar Újszövetség-fordítás 1541-ben látott napvilágot Sylvester János állhatatos munkája révén, majd ezt követte 1548-ban Bencédi Székely István zsoltárfordítása. Heltai Gáspár az 1550-es évek közepére elkészült egy teljesnek szánt kiadvánnyal, de ebből hiányzott néhány ószövetségi könyv. A nagy reformátor püspök, Méliusz Juhász Péter szintén csupán az Újszövetséget jelentette meg 1567-ben, egyetlen ószövetségi irattal, Ésaiás könyvével kiegészítve. Végül Félegyházy Tamás 1586-ban adta ki az Újtestamentumot, amikor már Károlyiék is teljes intenzitással dolgoztak a fordításukon. Ne felejtsük el azonban, hogy egy ilyen hatalmas munkához a békés körülmények mellett szinte emberfeletti kitartásra, jelentős mértékű szaktudásra és nem utolsósorban anyagi támogatásra is szükség volt. E tekintetben komoly segítséget jelentett, hogy Felső-Magyarország nagyurai, Mágocsy Gáspár és András az 1570-es évek folyamán a reformáció ügye mellé álltak, és minden segítséget megadtak a magyar nyelvű Szentírás megjelentetéséhez. 1586–1587-ben bekövetkezett haláluk után Rákóczi Zsigmond vette át a nagylelkű mecénás szerepét. Károlyi elsősorban az ilyen támogatások hiányában látta az okát annak, hogy nem sikerült már évtizedekkel korábban megjelentetni magyar nyelven a teljes Szentírást. Noha a prédikátorok felelősségét is hangsúlyozta, elsősorban mégis a nagyurak nemtörődömségével és gondatlanságával magyarázta a súlyos hiányállapotot: „Nem tudom, ha a prédikátorokat vádoljam, vagy a fejedelmeket, kik nemhogy a Bibliának magyar nyelvre való fordítására gondot viseltek volna. de csak arra sem viseltek ezideig gondot, hogy az magyar nemzetségnek sok szép és nagy dolgainak vagy cselekedeteinek históriáját megíratták volna. Holott nincsen e világon oly nemzetség, mely arra gondot ne viselne.” A kutatások szerint Károlyi Gáspár minden bizonnyal az 1580-as évek elején kezdte el a fordítás fáradságos, ám áldásokban gazdag, örömteli munkáját. A fordítás „Elöljáró Beszéd”-ében említett három év valószínűleg csak a befejező munkálatokra vonatkozott: „Meggondolván. az anyaszentegyháznak a mi nemzetségünk között e dologban való fogyatkozását és jövendő épülését, másfelől a mi tisztünket. meg nem szűntem addig, mígnem véghöz vittem a Bibliának egészlen való megfordítását. Melyben munkálkodtam közel három esztendeig, nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel, hogy én egy szempillantásig e nagy munkát el nem untam.” Károlyinak több munkatársa is volt: Huszti Imre gönci másodlelkész, Thuri Mátyás abaújszántói lelkész, Ceglédi János vizsolyi lelkész, Károlyi Miklós, az öccse és Pellei János, gönci iskolaigazgató, aki a wittenbergi egyetemen teológiát tanult,és közvetett módon ide sorolhatjuk azokat is, akik korábban kéziratos vagy nyomtatott fordításokat készítették. „Istennek nevét segítségül híván, minek utána hozzá kezdettem volna egynéhány jámbor tudós atyafiakkal [a fordításnak]. Követtük e fordításban sok jámbor, tudós embereket, kik fordították a Bibliát. Akik azelőtt valami részt fordítottak, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük.” A fordítók az eredeti bibliai nyelvekből dolgoztak, és a hatalmas munka 1588 őszére elkészült. A bátor vállalkozóknak ekkor egy új problémával kellett szembenézniük: hol lehetne kinyomtatni ezt a terjedelmes anyagot? Először Bártfán próbálkoztak, de az ottani nyomdász, Gutgesell Dávid nem merte vállalni a Károlyi-féle Biblia kiadását. Nincs okunk meglepődni ezen, hiszen a hatalom csaknem minden esetben teljes szigorral lépett fel az „eretnekséget” terjesztő, renitens nyomdákkal szemben. Ezt követően esett a választás Vizsolyra, ahol eredetileg nem volt nyomda, de főúri támogatással kifejezetten ebből a célból létesítettek itt egy úgynevezett vándornyomdát. Vizsoly egyébként roppant kedvező fekvésű településnek számított akkoriban, hiszen Boldogkő és Regéc váraitól fedezve jóval nagyobb biztonságot nyújtott, lehetőséget adva a háborítás nélküli tevékenységre, mint a hozzá közel eső, nyílt fekvésű Gönc. Önmagában véve azonban még ez a védelem sem lett volna elégséges Rákóczi határozott fellépése nélkül, hiszen egy későbbi feljelentés nyomán Ernő főherceg a vizsolyi nyomda elkobzását, nyomdásza elfogását és letartóztatását is parancsba adta. A vizsolyi nyomtatást az is indokolja, hogy Göncön nem volt alkalmas épület egy minden igénynek megfelelő nyomda kialakítására, illetve a személyzet elszállásolására. Vizsolyban ugyanakkor üresen állt Rákóczi Zsigmond udvarháza, ahol helyet kaphatott a tipográfia, sőt a vezető nyomdász, Mantskovit Bálint is, a segédeivel együtt. Hogy mennyire volt helyigényes a nyomda, azt jól mutatják az utólagos tényfeltáró kutatások: a Biblia-kiadáson négy sajtóval és négy szedővel dolgoztak, a tetemes mennyiségű lengyel és német papírt pedig Lengyelországban vásárolták hozzá. Mantskovit lengyel származású nyomdász volt, aki feltehetőleg 1573 elején érkezett Semptére, Bornemisza Péter nyomdájába. A leírások szerint református hitű volt, ami nem számított gyakorinak a köztudottan katolikuspárti lengyel nép körében. Igen valószínű, hogy hitéért és vallásos meggyőződéséért kellett elhagynia hazáját. Ez az emigráció azonban végül Isten műve építésének igen nagy áldására szolgált. Mantskovit Semptén igen jól kamatoztatta a hazájában szerzett szakmai tudását, és a magyar nyelv ismeretében is komoly jártasságra tett szert. Néhány esztendővel később már Detrekőn munkálkodott, majd kalandos úton, Károlyiék hívására került Vizsolyba. Az említett udvarház épületében 1589. február 18-án kezdődhetett el az érdemi munka, amely Isten kegyelme révén serényen és zavartalanul folyt mintegy másfél esztendőn keresztül, 1590. július 20-ig. Bőven akadt feladatuk a nyomdászoknak, hiszen a számok, illetve adatok ismeretében bízvást állíthatjuk, hogy Mantskovit és munkatársai e másfél esztendő alatt európai szinten is nagy teljesítményt vittek végbe. A Biblia terjedelme 2412 oldal lett, a betűk száma oldalanként 1850, tehát összesen körülbelül négy és fél millió betűt kellett a nyomdászoknak a szedőfába elhelyezni, illetve négy szedőnek naponta tízezer betűt a mintegy 450 munkanap alatt. Becslések szerint a vizsolyi Bibliából 800 példány jelent meg, de a pontos számot nem tudjuk. Károlyi maga végezte a korrektúrával kapcsolatos feladatokat is. Az elkészült fejezeteket az akkor még igen fiatal, mindössze tizenhat esztendős Szenczi Molnár Albert – aki később szintén a prédikátori hivatást választotta – szinte laponként vitte át Göncről Vizsolyba. A nagy sietség miatt nyilván a fordításba is kerültek kisebb hibák, illetve tévesztések, s Károlyi alázatos jellemét jól mutatja, hogy erre ő maga hívta fel az olvasók figyelmét: „Minden keresztény olvasókat kérek, ha valahol az fordításban tévelgettem és az célt nem találtam, azt ne tulajdonítsák vakmerőségemnek, hanem az én gyarlóságomnak.” Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kisebb-nagyobb tévesztések ellenére is Károlyi munkája máig a legszebb Biblia-fordításunk. A nyomtatás mellett nem kis feladatot jelentett a kötés kivitelezése. A vizsolyi kapacitás nem bizonyult elegendőnek, Károlyi ezért a kassai Endtner Mihály könyvkötő segítségét is igénybe vette, aki örömmel tett eleget a komoly kihívást jelentő megbízásnak. A viszonylag kis példányszám és a fáradságos munka, valamint a papír és a festék magas ára miatt a vizsolyi Biblia nem volt olcsó. A technika fejlődésével azonban idővel mégis mind több emberhez juthatott el írott formában Isten üzenete, amelynek szükségességét a nagy gönci prédikátor így foglalta össze kiadványához fűzött előszavában: „Nemcsak azt akarja Isten, hogy papok olvassák a Szentírást és a község azoknak a szájokból hallja – hanem azt is akarja, hogy az Ó- és Újtestamentum könyvei minden nemzetségnek nyelvén legyenek és azokat olvassák, hányják-vessék mindenek, szegények, gazdagok, kicsinyek, nagyok, férfiak és asszonyok. Mert az Isten egyaránt minden rendbéli embereket akar üdvözíteni. Azért nemcsak a templomban hallgassátok azt mit mondunk, hanem mikor otthon vagytok is, a Szentírást olvassátok.” Károlyinak már nem sok idő adatott arra, hogy olvassa, illetve hirdesse Istennek üzenetét: a kiadást követő évben elhunyt. Fohásza, miszerint „csak az Isten addig éltessen, míg a Bibliát kibocsáthassam, kész vagyok meghalni és Krisztushoz költözni” – meghallgatásra talált Istennél. A nagy magyar bibliafordító prédikátor betöltötte küldetését, és csendesen elaludt Krisztusban. Sírhelye hollétéről máig megoszlanak a vélemények, a feltételezések szerint talán a gönci templom kőpadlója alatt vagy a templom mellett van. Mantskovit nyomdász néhány esztendővel később, 1596 körül hunyt el, s ezzel a híressé vált vizsolyi nyomda sorsa is megpecsételtetett. Az utódok vagy nem tudták, vagy nem is akarták fenntartani a félreeső helyen működő tipográfiát, s a megrendelések száma is folyamatosan csökkent, majd megszűnt. Szinte törvényszerű volt az adott korban, hogy egy-egy nyomda csak városban tudott tartósan működni. Károlyihoz és Mantskovithoz hasonlóan töltötte be küldetését, s nem tűnt el nyomtalanul, hiszen életre keltette az első teljes magyar nyelvű Bibliát, felhelyezve a koronát a hazai reformáció 16. századi nagy művére. A Szentírás ihletett magyar fordítójának bemutatása végén ide kívánkoznak Benda Kálmán gondolatai: „Nem feladatunk a vizsolyi Biblia egyedülálló jelentőségét akár református, akár magyar nyelvi, irodalmi vagy általános szemléletbeli vonatkozásban megvizsgálni. Belőle tanultak a protestáns iskolákban, belőle idéztek a templomi szószékeken, igen sok családban ez volt az egyetlen nyomtatott könyv. A prédikációk révén azokhoz is eljutott, akik írástudatlanok voltak. Hatása korántsem szorítkozott a református vallásúakra, kiterjedt a magyarul beszélők egészére. Nincs még egy magyar könyv, amely négyszáz év alatt hatásában vetekedhetne vele. Kifejezései, nyelvi fordulatai és képei bekerültek a mindennapi beszédbe, meggyökereztek a nép nyelvében és az irodalomban egyaránt. Nagy része volt az egységes modern irodalmi nyelv kialakításában, amely a társadalmi különbségeken felül összefogta a magyarul beszélőket. Mára a könyvből 54 példány maradt fenn, ebből 24 található Magyarországon. Károli emlékét őrzi a református egyház által alapított és fenntartott budapesti Károli Gáspár Református Egyetem.