2017. augusztus 27.

Sztárai Mihály

Előadás reformátorokról

SZTÁRAI MIHÁLY[i] (1500-1575) Sokoldalú irodalmi munkásságot fejtett ki a hosszú ideig török hódoltsági területen működött Sztárai Mihály. Alighanem a Somogy megyei Sztárán született1500 körül. Ferencrendi szerzetes volt, s állítólag Padovában is tanult. Sárospatakon Pálóczy Antal udvari papjaként működött, ura oldalán részt vett a mohácsi csatában is. Sztárait az életösztöne mentette meg. Lefeküdt a holtak közé. Mikor aztán elült a csatazaj, és leszállt az este, az éj leple alatt elindult a közeli nádas felé. Hetekig vándorolt, míg hazatért Sárospatakra, mindenfelé hírelve a rettenetes pusztulást. . Amikor hazánk a pusztulás szélére jutott, a mi kegyelmes Atyánk az evangélium életet adó erejével megmentette a szakadék szélére jutott országot. Valósággá lett Ézsaiás próféta mondása: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” (9,1) Az evangélium bátor szívű bizonyságtevői, a megismert igazság bátor hitvallói járják az országot: Erdélyből Pozsonyig, a felvidéktől a déli határszélig, faluról falura, városról városra. Üszkös romok között tengődő, éhes embereknek, lassan éledő városok lakóinak hirdetik Isten igéjét. Pálóczy halála után Sztárai az új várúr, Perényi Péter szolgálatába állt, és rendfőnökével, Kopácsi Istvánnal együtt lutheránussá lett. Ők szervezték meg a később nagyhírűvé vált sárospataki iskolát. De Sztárai nem sokáig maradt Sárospatakon. A belső tűz egyre hajtotta, hogy útra keljen az evangélium üzenetével. Egyenesen a török hódoltságba, Tolnába és Baranyába ment, nem törődve a halálveszéllyel. Szomorú és kétségbeejtő a kép, ami elé tárul. Útja sok-sok kilométeren keresztül néptelen városok és falvak üszkös romjai között vezet el. 1544-ben a Baranya megyei Laskón tűnt fel, 1553-ban Tolnára ment papnak, majd 1558-ban ismét Laskóra tért vissza. Később Gyulán, Sárospatakon, majd Pápán volt lelkész, 1574-ben pedig a soproni prédikátorságra pályázott sikertelenül. 1578-ban Bornemisza Péter postilláinak negyedik részében még mint élőről jegyzi meg róla: "noha értelmes és tudós ember, és sokat épített Magyarországban, de őtet is megbírja néha az harag, néha az bor is." Életének nagy részét térítő, egyházszervező munkában töltötte, s abból két hosszú évtizedet az ellenséges török uralom alatt. Többször forgott halálos veszedelemben, mert hol a felingerelt katolikus hívek akarták agyonverni, hol a törökök akarták lefejezni. Dél-Baranyában, Valpó és Vukovár környékén mégis százhúsz gyülekezet alakult, amelynek ő a lelki vezetője – ahogy mondták: szuperintendense (püspöke). Minden községben rendbe hozták a templomot. Iskolát létesítettek, ahol nemcsak az ábécét tanulták, hanem az új hit igazságait is. Vasárnaponként zsúfolásig megteltek a templomok, délután pedig Sztárai színdarabjait adták elő az egyszerű falusi emberek, olyan talpraesetten, hogy a hallgatóságot egészen magával ragadta (pl.„Az igaz papság tüköre”). Volt ám taps és nevetés, amikor a pénzéhes fapapokról hallottak. Mindenki tisztában van vele, hogy kiket kell érteni ez alatt. Munkája sikerét ugyanis jelentős mértékben irodalmi eszközökkel is biztosítani kívánta. Sokat és sokfélét írt, éspedig (talán egy-két kivételtől eltekintve) csupa olyan műfajban, amely mindenekelőtt hallgatósággal számolt, s főképpen élőszó közvetítésével volt terjeszthető (gyülekezeti ének, zsoltár, vallásos história, dráma, prédikáció). Önmaga és hívei vigasztalására, az üldöztetések, megpróbáltatások könnyebb viselésére és a hitben való megerősödésre szerzett énekei között van három karácsony ünnepére írt megemlékezés, egy prédikáció előtt mondandó hálaadás és könyörgés s egy a penitenciáról és hitről szóló, a bűnből való megtérés szükségét hirdető elmélkedése. Ezeknél az irodalomtörténészek szerint jóval jelentősebbek zsoltár-parafrázisai, nemcsak azért, mert elődei egy-egy zsoltárnál többet nem fordítottak, ő viszont tizenhatot dolgozott át belőlük, hanem mert a gyülekezeti zsoltáréneklés kultuszának egyik megteremtője volt. Fordításai természetesen nem az eredetinek modern értelemben hű tolmácsolásai: Sztárai is, mint többi kortársa, a zsoltárokat keresztény szellemben magyarította és aktualizálta, az olyan részleteket pedig, amelyek nem illettek bele gondolatmenetébe, egyszerűen elhagyta. Az eredeti zsoltárokban gyakori a panasz a gonosz ellenségre, a hitetlen pogányra, s így ezekben különösen a török uralom alatt sínylődők találhatták meg saját érzelmeik kifejezését. Sztárai legszebb parafrázisait a 24., 26., 74. és 94. zsoltár nyomán írta. A "főnép" gonoszságát ugyanolyan határozottsággal, ha nem is ugyanazzal a lobogó indulattal ítélte el, mint Szkhárosi, sajátjának érezve az elnyomottak ügyét. E gyülekezeti énekeinek egyikét sem keltezte, de a hagyomány szerint 1544 óta a laskói templomdombon esténként hegedűje kíséretében szép hangos szóval énekelte zsoltárait. Nyomtatásban 1574-től jelentek meg; legtöbb Bornemisza 1582. évi énekeskönyvében, de némelyek csak 17. századi kiadványokban. Hat vallásos históriáját a záró versszakok tanúsága szerint az 1546–1560 közötti években szerezte. Négynek témáját a bibliából vette, a másik kettő egyháztörténeti tárgyú. A históriákat Sztárai is valamely időszerű esemény, helyzet, állapot magyarázatára vagy abban tanúsítandó magatartásra példaként állította a hívek elé. Eleazár históriája1544-ben, török környezetben született, ahol nyilván nem volt ritka eset, hogy egyesek anyagi, hatalmi vagy egyéb okok miatt mohamedán hitre tértek. Eleazár és hét fiának példája tanulság lehetett minden török szolgaságban élő magyarnak az igaz hit mellett való megmaradásra. E témát a század folyamán még ketten: Bornemisza Miklós és Zombori Antal is énekébe foglalta. História Esaiás harmadik könyvéből (1549) című énekében a Dárius perzsa császár előtt vetélkedő három ifjú beszéde mindenkit meggyőzhet arról, hogy a világon mindennél, még a bornál, császárnál, asszonyállatnál is erősebb az isteni igazság, amelyet nekünk is követnünk kell, ha el akarjuk nyerni az örök életet. A Szent Illyésnek és Ákháb királynak idejében lött dolgokról, melyek ez mostani időbeli dolgokhoz igen hasonlatosak (1549) című éneknek már a címéből is kitetszik, hogy a történetet jelképes vonatkozásai miatt énekelte meg, mert amint írja: "Sok Ákháb királyok mostan támadtanak ... Egyik Ákháb király az Bécsben lakozik (Ferdinánd) ... Másik Ákháb király barátból lött király (Fráter György)", de ezek a hitetlenek nagy szégyent vallanak majd, "mert nagy sok Illyések mostan támadának" a hamis papok ellen. A legsikerültebb Az Holofernes és Judit asszony históriája (1552) című regényes történet, melynek leírásai helyenként színezettebbek a bibliai szövegnél. A történet tanulságában – hogy az Úristen legyen minden bizodalmunk, mert ő "az mi nagy bajvívónk,hatalmas ótalmazónk" – Sztárai, aki hódoltsági területen élt, nyíltabban alig fogalmazhatta meg énekének törökellenes élét. A szereztetés évéből (1552), valamint Sztárainak abból a záró megjegyzéséből, hogy versét "az nagy Úristennek csodatételivel való emléközetben" írta, arra lehet következtetni, hogy énekével a maroknyi egri védők csodával határos győzelmét üdvözölte? Egyháztörténeti tárgyú históriái valójában történeti keretű hitviták. Az elsőt 1557-ben foglalta énekbe Szent Athanasius püspök históriája címen. Leírja a püspök küzdelmeit az ariánusokkal, száműzetését, majd visszatérését Alexandriába. A versfők latin szövegének tanúsága szerint énekét a tolnai polgároknak írta, hogy megismerhessék belőle: az ő sorsa is ugyanaz, mint Athanasiusé volt. A Sztárai és Athanasius életének egyes részei közötti párhuzam azonban máig sincs világosan földerítve. Másik egyházi vonatkozású történetét, a História Cranmerus Tamás érseknek igaz hitben való állhatatosságáról című énekét 1560-ban szerezte. Ebben egészen közeli eseményt énekelt meg, az 1556-ban máglyán kivégzett Thomas Cranmer angol érsek életét. A zeneileg képzett Sztárai tizenkétféle strófaképletet használt énekeiben. Új műfaji kezdeményezés is fűződik nevéhez: a hitújítást propagáló dráma, ezek az írásai az első párbeszédbe szedett protestáns hitvitázó drámák: • A papok házassága (1550) és • Az igaz papságnak tüköre (1559). Sztárai annyira népszerű volt, hogy noha hódoltsági területen működött, költeményei 1555-től kezdve a század végéig gyakran megjelentek az ország másik végén, így Debrecenben is. A fennmaradt írások szerint a szókimondó, bátor Sztárai kitűnően szónokolt és pompás humora volt. Egyéb prózai munkáinak javarésze, úgy látszik, kéziratban maradt és elkallódott. Szenci Molnár Albert még tudott róla, hogy prédikációit is összegyűjtötte, és írt az általa szervezett egyházak számára rendtartást a szentségek kiszolgáltatásáról. Felekezeti szempontból megmaradt Luther álláspontján, s emiatt 1563-ban Meliusszal vitába is keveredett, de ma már ezt a vitairatát is csak hírből ismerjük. Öregen sem pihent. Végül 1567-ben Pápán telepedett le, itt is halt meg, abban a boldog tudatban, hogy győzött a reformáció hazánkban.