Kern Sándor gondnok

Kedves Testvérek!

Kern SándorEsetleg nem mindenki ismer engem. Én ugyan régi paksi vagyok, de csak 1980.-ban jöttem vissza, akkor úgy jöttem ide, mint egy Istent nem elfogadó ember.
Feleségem viszont előttem járt hitben és akkor az Ő kedvéért kezdtem templomba járni.
A templomba járás, az itteni közösség megismerése és az életemnek jó pár olyan fordulata volt, ami gondolkodásra késztettet, elfogadtatta velem Isten létét, sőt azt is, hogy Isten szeret engem.
Amikor Tiszteletes úr egy konfirmációs tanfolyamot szervezett felkért arra, hogy, én azon vegyek részt; örömmel vállaltam, és a végén szintén örömmel, le is tettem a fogadalmat, mert örültem, hogy ehhez a közösséghez tartozhatom.
Örültem a közösségnek, örültem annak, hogy hitet kaptam, örültem a tanultaknak és minden olyan nagyon jó volt.
Aztán később rá kellett jönnöm, hogy Isten nem nagyon szereti, „ha az ember a langyos vízben lubickol".

Történt egy komoly tragédia a gondnokunk teljesen váratlanul, hirtelen meghalt és akkor a gyülekezet gondnok nélkül maradt. Kíváncsian vártam, hogy ki lesz majd helyette, aki gondnok lesz.

Megfordult velem a világ, amikor közölték velem, hogy engem szeretnének.

Nem szeretném Mózeshoz hasonlítani magam, de meg kell mondanom, hogy meg tudom érteni.

Mert ki vagyok én? Egy éve vagyok református, pár éve Istenhívő csak, így igazán, nem értek az emberekhez, nem tudok beszélni, nem tudok énekelni, nem tudok imádkozni hangosan. Embereket kell vezetni. Jó hát a számítógéphez értek, de hát nem arról van szó.
Akkor úgy éreztem, hogy a közösségnek szüksége van rám, rendben van, mondtam, elvállalom, de akkor kértem, hogy segítsenek!

Megígérték, csak azt is hozzátették: „Ha mi nem tudunk segíteni majd Isten fog segíteni!"
Gondoltam, ez érdekes dolog, kíváncsi leszek, lekaszálja a temetőt, vagy hogyan csinálja.
Azt kellett tapasztalnom, hogy Isten igen is segít, méghozzá nagyon sokat! Mindig másképp, nem tudom előre, hogy hogyan. Nem úgy kell számítani rá, hogy na majd fog segíteni és akkor nekem nem kell semmit tennem, mert akkor nem.

De, ha igenis nekiállok annak, ami szükséges, akkor valahol a segítséget megkapom. Megkapom az emberektől, elsősorban a közösségtől, presbiter társaimtól, feleségemtől, barátaimtól, Tiszteletes úrtól.

De a közösség bármelyik tagja sokszor segített nekem, segített akkor, amikor kevés voltam és olyankor is segítettek, amikor hibáztam, mert nagyon sokszor hibázom, akkor ki tudnak javítani, olykor helyettem állnak helyt.

Isten még úgy is segített, hogy nem személlyel. Mondok egy példát: Nagyon nagy gondom volt nekem és nagyon aggodalmaskodtam, mert én egy nagyon aggodalmaskodó ember voltam, hogy itt van a templom, annak a teteje olyan, ha kapunk egy nagyon komoly vihart, akkor az tönkremegy, sőt az esőben megáznak ezek a falak, amelyek a vizet nem bírják, elvesztik a tartásukat.

Most már nem kell aggodalmaskodni, a felújítás megy és Isten vigyázott arra, hogy bár az országban iszonyatos viharok voltak, templomunk nem kapott belőle.

Én is azt tudom mondani, mint Rozika, azt, hogy én most itt vagyok, ilyen munkát kaptam, ilyen szolgálatot kaptam, ez nem azért van, mert én valaha is erre gondoltam, ez azért van, mert Isten ezzel megbízott és addig, amíg azt akarja, hogy én ezt tegyem, addig tudom, hogy segíteni fog. Még azt szeretném mondani, hogy ez egy nagyon jó dolog. Jó dolog érezni Isten segítségét, jó érezni, hogy itt van mindnyájunkkal.

Kern Sándor gondnok